Pasqua - Húsvét vasárnap

Esős borult volt az idő ezen a héten, egyedül Húsvét vasárnapra adott az ég egy kis napsütést. Esti vesperára menvén azonban már érződött a vihar illata a levegőben, gyűltek a fellegek. Szép volt a vespera...a virágba borult templom, ahogy a pap szentelvízbe mártott olajfaággal áldott meg minket. Ahogy mise után kiléptünk a templomkapun, megdördült az ég, cikáztak a kékes villámok, az ég alját még vörösre festette a lemenő nap. Félelmetesen szép volt.. majd jégdarabok hullottak az égből, végül igazi tavaszi záporrá enyhült az égi dörgedelem.

Mise alatt azon gondolkoztam, vajon miért reked  meg sokszor az ünnep nálam a külsőségekben. Fontosak a hagyományok, az ünnep díszei, hogy étellel, itallal emeljük az ünnep fényét. Én is szeretek elmerülni az ételek készítésében, díszítésben, takarításban, de sokszor a lényeg, a belső megélése az ünnepnek nem sikerül. Ez családi örökség. Pedig tapasztalatból tudom, hogy a belső megéléshez elég egy alma és egy gyertya,  a többi a belső találkozásokon, beszélgetéseken, elcsendesülésen múlik.
A templomban a mellettem lévő körmét rágó igazi nyegle kamaszgyereket csodáltam, milyen ünnepélyesen van felöltözve: makulátlan fényes cipője, kékesfekete selyeminge és bársonysála kellemes volt a szemnek, megadta az ünnep módját. Fontos, az ünnep iránti tisztelet jele, de ez csak a körítés kell hogy legyen. (bizonyítvány amúgy arról, milyen könnyen elterelődik a figyelmem.)
Vajon tényleg elhiszem-e, hogy Jézus feltámadt, nem jelképesen, hanem tényleg? Amíg csak jelkép ez számomra, az ünnep is csak ilyen díszletszerű lehet.

Pál Ferenc szavait ezért nekem is mindig szem előtt kell tartanom. Itt a böjt valódi jelentőségéről ír:



"Észre sem vesszük, hogy a kényelem, sok jó dolog teljesen hozzánk tapadt, és ez akár az életcélunktól is elterelhet minket. Többet és többet dolgozunk, hogy még többet és még többet keressünk, de közben ami miatt kizsigereljük magunkat, a megkeresett pénzt gyakran olyan dolgok vásárlására költjük, amelyekre igazából nincs szükségünk. Megdöbbenve nézem, amikor az áruházban vagyok, hogy mennyi minden feleslegeset vásárolnak emberek, mennyi minden van a kosarunkban. Sok olyat veszünk, ami nélkül is tartalmas életet lehet élni. A böjt egyik szerepe a célzatos egyensúlyvesztés, aminek az a lényege, hogy kiderüljön, van-e mélyebb erőforrásunk. Van-e spirituális kapaszkodónk, ami akkor is megtart minket, ha éhesek vagyunk. Ami felé akkor is fordulhatunk, ha fáradtak, kimerültek, szomjasak vagyunk. Létezik-e számomra ilyen erőforrás, kapaszkodó? Ez a kérdés. Ezért fontos, hogy a böjt nem egyszerűen csak fogyókúra vagy méregtelenítés. Más a folyamat, más a célja és a hozzáállás is más.

-Gyakran mondják, hogy a böjt csak vallásosan becsomagolt fogyókúra vagy méregtelenítés, amiről lehántható a külső, vallásos kéreg a racionális lényeg megtalálása érdekében.

Ez egy dimenzió vesztett megközelítés. Hiányzik belőle a spirituális dimenzió. De a böjtből akkor is hiányzik a spirituális dimenzió, ha lelki vagy erkölcsi élsportnak tekintem. A böjt célja az volna, hogy egy megrendültebb állapotban átéljem a saját gyöngeségemet, amit nem valami táplálékkal vagy élvezettel akarok betölteni, hanem tudjak Istenhez fordulni kiüresedett, hiányokkal teli helyzetemben. Ha azonban élsportot csinálok a böjtből, akkor a büszkeségem fog növekedni, és a hiányt  énközpontúságom tölti majd ki."

Kiegészítés: Ma reggel olvastam Mártánál egy bejegyzést, ami úgy érzem most nekem a legjobb iránymutató.  Idemásolom az írását.

"Van néhány jelenség, melyek nem engedik magukat akartatni: nem lehet hinni akarni, szeretni akarni, remélni akarni, és a legkevésbé lehet akarni akarni. Olyan dolgok ezek, melyek kisiklanak a manipuláció eszköztára elől, s ha valaki mégis elvárt, akart érzéseket kényszerít magára, elveszíti közben azt a lényeges valamit, amire az érzések irányulni (vélődnek).
Kicsit érthetőbben: ha valakit szívesen nevetésre késztetnénk, érdemes egy jól-rosszul elmesélt viccel próbálkozni.
Ó,  a hitre, reményre, szeretetre szóló meghívások a lehető legváratlanabb formába burkolóznak. Mondjuk, egy csokor fehér hunyor az asztalomon? A virágoknak nem lehet ellenállni.
Meg olyan ez, mint mikor (szóval minden áldott nap...) szeretném legyőzni a bátortalanságomat, a mindenféle kisebbségi érzéseimet. Míg csak erre gondolok: nem megy. Nem lehet, nem szabad egyenesen az érzéseket megváltoztatni akarni. Kerülő úton, egy-egy "viccre" való odafigyeléssel jó elindulni, s minden bénító érzés ellenére emberek közé menni, dolgozni, tanulni, énekelni, mittudomén. Néha arra gondolok: vagy én élem meg, amennyire szépen és érdekesen csak tudom, az életemet, vagy majd az szépen továbbsétál mellettem, míg én az érzéseimet elemezgetem. Nem szokásom mást hibáztatni, mindig én választok.
De ezt csak magamnak mondom, s azon keveseknek, kik bátorságot az élethez pontosan egy életen át gyűjtenek."