.
odanézz, mit csinálok!
Tibi a szélcsatornában -Libidó
csendes magamadom
leszek ma én a tiéd
egy kis Dódi féle heavy sanzon
mit mondtál, hogy van tovább?
ventillátoros
Livi magába száll, Sziszi nem fojtja vissza a leheletét
A képeket javarészt Marci készítette
Még legjobb pillanataimban sem tudok úgy írni, mint
Divatmotoros, viszont hasonlókat érezni azt hiszem sikerül, ezért beillesztem alább a 20 éves koncertről általa írottakat:
Keresztre feszített buddha
Öt kutya, egy apa
és két házasság eltemetése után a magamfajta férfiembernek elég erős
ingerekre van szüksége ahhoz, hogy megnyíljanak azok a bizonyos
könnycsatornák. Ilyen erős ingerekhez általában földönkívüliekre
van szükség, vagy olyanokra, akik hajlandóak húsz év munkáját fektetni a
gátrepesztésbe. Ahogy a régi mondás tartja: húsz év tapasztalatát csak
húsz év szorgos munkájával lehet megszerezni. Voltam néhány arénabeli és egyéb koncerten,
olyan előadókén is, akiket egyébként szívem minden szeretetével
szeretek, de ez a mai három órás tünemény mindegyiken túltett.
Mert hogy jön ahhoz néhány dunaújvárosi (na meg egy balatoni)
csibész, hogy odaálljon, és tizenkétezer emberrel meg egy mit sem sejtő
(vagy mindent értő) kislánnyal énekeltesse a saját dalát? Vagy hogy jön
ahhoz ugyanez a banda, hogy úgy lőjön fehér szalagokat és arany
konfettiket az Aréna légterébe, hogy egyáltalán ne legyen giccses, hanem
mindenkinek az önfeledt ünneplés jusson az eszébe?
Hogy egyszerre öten dobolva adják az évszázad legjobb öttagú
dobszólóját? Hogy földhöz verjenek egy Praktikeres hegedűt és ne
érezzünk bűntudatot? Hogy ketten az emelvényre ülve elénekeljék, hogyan
számolják majd a zsét a koncert után és ehhez mindenki tapsoljon? Hogy
évek után újra megszólítsák Nyinát? Hogy a koncert végén elénekeljék
végre szokás szerint a Bordély Boogie-t?
Hát ehhez kell az a húsz év kemény munka, erőfeszítés és alázat, na
meg az a két kávéskanálnyi zsenialitás, ami minden egyes Quimby tagban
ott lobog. Innentől pedig nincsen más szó, mint a halkan elrebegett
köszönöm, mert mindannyian hálával tartozunk nekik azért, hogy buddha
pózba ereszkedve halkan-hangosan keresztre feszítik magukat helyettünk
minden este, amikor felcsendül a daluk. Ráadásul ma a Purple Haze-el
zártak, úgyhogy ha egyszer én lehetek a mesebeli jó tündér, és minden
lehetőségem adott lesz, akkor az alábbiakat intézném el nekik hálám
jeléül:
Faszi: egy harmincéves skót whiskey-vel átitatott dobbőr püfölése
három pálmaleveles legyezőlány közreműködésével addig, amíg neki jólesik
Livius: hatszázezer hajhagyma beültetése után egy hatvankilós harcsa megakasztása a Tiszán.
Tibor: egy büntetlen joint elpöfékelése után pár órányi beszélgetés
és közös jammelés Jimi Hendrix-el és Voltaire-el (a menyország
meglátogatása nélkül, további alkotási lehetőség biztosítása mellett...)
Szilárd: egy Bros koncert rádaásában a Fekete Lamour dallamának elpöntyögése.
Fefe: egy mindennel felszerelt ötvösműhely megnyitása, ahol kedvére garázdálkodhat
Dódi: egy olyan művészeti egyetem elindítása, ahol ő az első számú oktató.
Davebro: ő már így is Óriássá vált, maximum egy gólyalábra vágyhat...
és végül Endi, mint egyik alapító: stresszmentes bejutás kívánok a backstage-be a 30. születésnapi Quimby koncerten.
Köszönöm a mai feledhetetlen élményt, világklasszisok vagytok! Húsz éve.
