Puglia, Gallipoli

Van itt nekem a tarsolyomban egy hétrevaló nyári élmény, mert  bepakolva napernyőt, Peppino kutyát meg ami még befért a kocsiba, egészen a csizma sarkáig robogtunk.  Hosszú út, hosszabb mint innen Budapest, egy más világ, és mégis annyira olasz. A föld vörös és végeláthatatlan, rajta göcsörtös vén olajfák, törzsük mint a botját rázó öreg boszorka. A tenger mélykék, a felhők vadak, szinte hozzáérnek a tengerhez. Egyéb más nincs is, csak amit a föld és a tenger ad, de az nem kevés.

Sehol se esznek ennyi halat, kagylót, polipot, tengeri sünt, mindenféle tengeri szerzetet nyersen annyit mint itt. A másik nagy kincs az olaj, szinte egész Olaszországra való mennyiség. Érintetlen, vad táj az Isten háta mögött, ahol megállt az idő - mondanám, de nem az: a környezetszennyezés, a mostanában kialakuló turizmus megteszi kívánt és nem kívánt hatását is.

A városok fehéren, pasztelszín kis foltokként szakítják meg a tájat, erősen érezhető a mór, görög  hatás. 

Gallipoli  varázsolt el talán a legjobban: A sziklaszigetre épült óvárost híd köti össze a szárazfölddel.

(fotó a netről)

Varigotti spiaggia saraceno - Varigotti, a szaracén strand

i colori e le forme - színek és formák

 

DIY -malomjáték vízpartra

Az ötlet úgy jött, hogy Peppínó szereti a tengert. A sótól ázott szőrét már kevésbé, és kutyáknak nem tesz jót a só, nem  szerencsés, ha lenyalogatja. Kellett hát valami kis törülközőt kisajátítani neki, amivel kicsit ledörzsölhetem.  Gondolkoztam, mivel jelöljem meg, hogy mi nehogy használjuk, nem akartam P betűt hímezni rá, az mégiscsak kicsit túlzás. Akkor jutott eszembe, hogy szeretünk a strandon fejtörőket játszani, scrabble, téramőba, stb., hát hímeztem a törülközőre egy malomtáblát. Kell még hozzá gyűjteni 9 világos lapos kavicsot, 9 sötétet és már lehet is játszani, ha éppen nem szárítkozunk.

(ne haragudjatok hogy mostanában láthatólag nem vagyok jelen kedvenc blogjaimnál. Valami nagyon nem stimmel a gépemmel, saját bejegyzést csak trükközve tudok feltenni, és csak a chrome-ban, máshoz megjegyzést csak nagy ritkán sikerül írni, ha van szóellenőrzés akkor soha. Remélem nemsokára eljön a nagy vírusvadász és rendbe lesz végre minden! Szép nyárvégét mindenkinek!)

La casa di Sissi, Sanremo

 "Már mostan is -gondolta- alig emlékszik valaki kívülem Estebanra és Pepitára. Camila csak az ő Pio bácsijára emlékszik, meg kisfiára. Az az asszony az édesanyjára emlékszik. De nemsokára mi is meghalunk, minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme."

Ezekkel a szavakkal ér véget a Szent Lajos király hídja, és ahogy leteszem a könyvet, a végtelen tengert látom magam előtt, a lengedező pálmákat, és egy barackszínű házat, aminek háziasszonya nagyon is ebbe a regénybe illő. Ő is elvesztett valami nagyon értékeset, ő is őrzi a szívében örökké: a gyönyörű kertet, a ragyogóan tiszta házat ez az emlékezés lengi be. Arca érzékeny, okos,a sűrű pillák alatt érzelmes szem csillog. Alakja törékeny, sebezhető, ahogy a kávét viszi a reggelizőasztalhoz.

A könyv, Thorton Wilder regénye most olyan mint a tengeri saláta: lapjai szélfúttán, tengeráztatva meredeznek mindenfelé, egyszer a vízbe ejtettem, másszor olyan sziklán olvastam, ahova néha felcsaptak a hullámok. Nem bánom, mert mikor majd újra előveszem - mert biztosan előveszem még újra - emlékezni fogok a pálmákra, amiket úgy megszerettem, a hajóktól összefirkált tengerre, a házra és benne Carmenre.

www.lacasadisissi.com

Mare, mare...Liguria

Mare, mare...

Savio di Ravenna,  Ca' Barbona 

 Egy hétvégét töltöttünk itt ebben a Ravenna alatti Country-Houseban a tengerparton. Kedves szertelen hippi család újította fel a régi gazdasági épületet, picike aranyos szobákkal, a kertben szinte minden, amit el lehet képzelni, a pin-pong asztaltól a függőágyakig, labdák, biciklik minden mennyiségben. Mirko a vad tekintetű férj a főszakács, hatalmas ragus spagettit csinált első vacsorára. Sötéten csillogó szemeivel, ahogy percenként odaugrott hozzánk megtudakolni hogy csípősen szeretjük-e, legyen-e hozzá saláta, akkor pontosan mi legyen abban a salátában- úgy festett mint egy marcona kalóz, aki az életünkre tör.

A szállóvendégek között volt új-zélandi -angol házaspár, akik Franciaországban élnek, egy lengyel család 2 gyerekkel, és persze a fekete ember aki a holland Antillákról jött. Először azt hittük róla, hogy amolyan házi alkalmazott: reggelente vidáman teregetett, vagy a szeméttárolón egyensúlyozott és hatalmas zajjal taposta össze a műanyagflakonokat, a déli nap alatt paradicsomot kötözgetett, régi ültetvényes nótákat énekelve, fülig érő szájjal. Később derült ki róla, hogy ugyanolyan vendég, mint mi, csak Ő így szeret pihenni.

Este Mirko összetolta az asztalokat, megterített a színes mázas kerámiákkal, amit Szeged környékén vettek egyszer, amikor Magyarországon jártak (a búzavirágos volt a kedvencem) mindenféle házi készítésű jóval halmozta el, borral, sörrel, házi lepénnyel. Vacsora után előkerültek a likőrök, zenéről, Johnny Cashről beszélgettünk, Mirkó megkért mindenkit, rakja be a kedvenc zenéjét a saját országából. Én a Country  McDonald's-ot választottam a Quimbytől, hamár Johnny Cash volt a téma. A fekete ember azonnal ráérzett a ritmusra, táncolni kezdtek Mirkoval, a hangulat egyre forrósodott. (éjszaka aztán hatalmas vihar hűtötte le a kedélyeket, a hatalmas nyárfák szinte földig hajoltak az orkán erejű szélben)

Fotók: saját/ www.cabarbona.com

L'estate indiana

Nagyon szeretem az indián nyarat, mert az  egész nap olyan, mintha délután öt óra lenne, és nem kell abba az öttől hétig tartó időszakba belesűríteni mindent. Ilyenkor jó fürdeni a tengerben, felfedezni kis zegzugos utcákat, olvasni, kávézni ráérősen, tengeri kincseket szedegetni a homokból és egyáltalán mindent ilyenkor a legjobb, és bár az őszt is nagyon szeretem, nyújtanám az indián nyarat, ameddig csak lehet.

Még nem azt mondom, hogy most már az ősz győzött, mert ezek a hatalmas viharok utáni szikrázó napsütések még adnak némi reményt, de búcsúzás okán előszedegettem nyári kincseimet:

tengermosta ágacskákat, tengeri üvegeimet (mert még ezeket a sörösüveg szilánkokat is kincsekké formálja a tenger)

kagylókat, csigákat: szélcsengőt készítek belőlük, hogy kis finom hangjaival köszöntse majd az őszt, és örüljek is neki ugyanúgy, mint az indián nyárnak, hiszen mégiscsak ez az én hónapom.

(ha kész lesz a szélcsengő, megmutatom nektek. Most még gondolkoznom kell, hogyan fúrhatnám ki a kagylókat fúró nélkül. De az is lehet, hogy kölcsönkérek az alsó szomszédtól, neki biztos van, olyan ádáz a tekintete.)

Borgio Verezzi

 Hétvégén meglátogattuk Borgioban nyaraló kedves barátainkat.

Találtunk még rajtuk kívül sós ízű köveket, pálmák susogását, rezignált  merengéssel köszönő nénit (sera, sera..) álmos macskát a régi szaracén falak mellett.
Az utolsó igazán meleg napokat élvező bronzbőrű nyaralókat a tengerparton.
Este hűvös fuvallatot, hideg sört és az év első, talán utolsó fritto mistoját.
Jó volt.