Puglia II.

Ne haragudjatok, ha a zéró érdeklődés ellenére folytatom a pugliai sorozatot...ez a blog egyfajta napló is, hogy majd egy szürke novemberi este felidézhessem az Olaszországban töltött nyarakat.

Szóval ez a déli csizmasarok, ahol a madár se jár, elmaradott, elhagyott kietlen vidék, és nagyon veszélyes...én így  emlékszem még jó 20  évvel ezelőtti élménybeszámolókból. Legyintettem is pár évvel ezelőtt, amikor M. felvetette uticél gyanánt. Tartotta is magát a sztereotípia kitartóan, bár egyre bizonytalanabbul, ahogy szintén itt élő barátnőm lelkendezett a vidékről csillogó szemmel.

Itt volt az ideje, hogy saját szemünknek higgyünk.  Találtunk is igazi déli káoszt, sikátorokat, amiken már az afrikai hatás érződik, fehérre meszelt kis házakat, akár a görög szigeteken. Igaz még mindig nem hemzseg a turistáktól, de elmaradottnak se mondanám, veszélyérzetem meg aztán egyáltalán nem volt. A tengeri herkentyűket szeretőknek maga a mennyország, az emberek kedvesek, hevesek, csillog a szemük...

két gyönyörű helyet szeretnék felidézni még, mindkettő szárazföldi, nagyon egyéni hangulatú városka:

az egyik a turistacélpont és UNESCO örökség Alberobello:

 letisztult görögös formák balra, és szentendrei turistahangulat paprikafüzérrel jobbra

A kerek, szürke kúptetős és fehérre meszelt, méhkasra emlékeztető kőkunyhók egy sajátos látványú falu képét alkotják, és úgy néznek ki, mintha kis manók otthonai lennének. van amelyik kunyhó múzeum, ajándékbolt, de vannak bérelhetők is, és szerencsére van olyan is, amiben mindmáig a helyiek laknak.

A másik az elvarázsolt hangulatú, homokkőből épült híres barokk város: Lecce

semmit nem változtattam a fotón a bélyegzőt és a koptatott keretet leszámítva..

ugye hihetetlen, olyan a főtér, mint egy kicsit túlzóan dramatikusan megvilágított díszlet.

a katedrálissal szemben, és a kapuból fotózva

 bennem egy tengerparti homokvár benyomását keltette a katedrális

Puglia, Gallipoli

Van itt nekem a tarsolyomban egy hétrevaló nyári élmény, mert  bepakolva napernyőt, Peppino kutyát meg ami még befért a kocsiba, egészen a csizma sarkáig robogtunk.  Hosszú út, hosszabb mint innen Budapest, egy más világ, és mégis annyira olasz. A föld vörös és végeláthatatlan, rajta göcsörtös vén olajfák, törzsük mint a botját rázó öreg boszorka. A tenger mélykék, a felhők vadak, szinte hozzáérnek a tengerhez. Egyéb más nincs is, csak amit a föld és a tenger ad, de az nem kevés.

Sehol se esznek ennyi halat, kagylót, polipot, tengeri sünt, mindenféle tengeri szerzetet nyersen annyit mint itt. A másik nagy kincs az olaj, szinte egész Olaszországra való mennyiség. Érintetlen, vad táj az Isten háta mögött, ahol megállt az idő - mondanám, de nem az: a környezetszennyezés, a mostanában kialakuló turizmus megteszi kívánt és nem kívánt hatását is.

A városok fehéren, pasztelszín kis foltokként szakítják meg a tájat, erősen érezhető a mór, görög  hatás. 

Gallipoli  varázsolt el talán a legjobban: A sziklaszigetre épült óvárost híd köti össze a szárazfölddel.

(fotó a netről)

Orvieto

Cortona II.

Sokunkkal megesik Toszkánában, hogy a buszról megpillantva egy gyönyörű villát azonnal leszállnánk. Az viszont már csak kevesünkkel, hogy egyszerűen, mint a mesében intünk a soförnek, leugrunk a buszról majd sok-sok szerencsés fordulattal tarkítva meg is vesszük álmaink villáját. Francis Mayessel pedig éppen így történt, viszont vigasztalhatjuk magunkkat azzal, hogy a mi vállunkat nem is nyomják olyan súlyos gondok, hogy milyen autentikus csempét válasszunk a fürdőszobába és melyik szobába tegyük az ódon bugázott falikart. (csak irigykedem persze, vállalnám a terhet). 

A Napsütötte Toszkána c. könyv filmadaptációja szerintem meglepően jól sikerült, ráismerhetünk több jelenetben a városkára, de a "trevi" kutat ne keressük a főtéren, a forgatás után elbontották. Aki meg magára a szóban forgó villára kíváncsi, megtalálja Cortonától délre eső domb oldalában a  filmben szereplő kis úti szentéllyel együtt.

 lavanda per sempre

dolce  chiacchierata

A főtér, az árkádos étteremben játszódik az apácás jelenet

Bella Umbria 1.

.

Cortona

a címmel ellentétben Toscanában található szépséges kis város. Sok arca van, ami éppen a hangulatunkhoz illik, azt választhatjuk: mélyen és félve vallásos középkori, vagy a napfényes Toscana amerikai írója által népszerűvé vált mosolygós romantikus. Bár turistacélpont, mégis találunk eldugott üres kis utcácskákat, kedves kis vendéglőket a kellő gondossággal készített ételekkel, finom borokat. A kilátás lélegzetelállító a sárga repcekockákkal tarkított lankákra, szóval minden adott a toszkán dolce vitához. Itt található a világ egyik legszebb képe egy eldugott csendes  téren található pici múzeumban, (Fra Angelico: angyali üdvözlet), az itt időző Szent Ferenc ereklyéi: párnája, ruhája, bibliája, és még számos boldog és szent embernek adtak otthont a kőfalak. Szóval áldott egy város Cortona. 

(Umbriában mégiscsak Toscana a legszebb)

Chiesa Santa Maria Nuova, vicolo verso la Chiesa di S. Francesco

un prete della Basilica di Santa Margherita

Chiesa di S. Francesco

Tavaszból a télbe

.

Malcesine városkája a Garda tó partján található, kedves régi városka, várral, rengeteg kávézóval, instant pálmafákkal, és nyáron persze német turistainvázióval.

A vadregényes környező hegyek egyikére felvonó visz fel két részletben, legmagasabban elérhető csúcsa a cima Monte Baldo, 1800 magasan. 

Lent a városkában végre tavaszillat lengett, nem gondoltunk bele a nagy szintkülönbségbe, ahogy a viccbeli róka se, hogy tud-e egyáltalán repülni. Aztán fent tornacsukában, kiskabátban volt nagy meglepetés, amint térdig süppedtünk a hóban. Az én lelki szemeim előtt krókusz rétek lebegtek. A felhők szédítő gyorsasággal jöttek-mentek, hol nem láttunk semmit, hol gyönyörű panoráma terült elénk. Felmelegítettük magunkat egy jó adag csípős spagettivel a hegyi kocsmában, aztán indulás:)

A Goethe által híressé tett kis halászfalu,  Malcesine