"Már mostan is -gondolta- alig emlékszik valaki kívülem Estebanra és Pepitára. Camila csak az ő Pio bácsijára emlékszik, meg kisfiára. Az az asszony az édesanyjára emlékszik. De nemsokára mi is meghalunk, minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme."
Ezekkel a szavakkal ér véget a Szent Lajos király hídja, és ahogy leteszem a könyvet, a végtelen tengert látom magam előtt, a lengedező pálmákat, és egy barackszínű házat, aminek háziasszonya nagyon is ebbe a regénybe illő. Ő is elvesztett valami nagyon értékeset, ő is őrzi a szívében örökké: a gyönyörű kertet, a ragyogóan tiszta házat ez az emlékezés lengi be. Arca érzékeny, okos,a sűrű pillák alatt érzelmes szem csillog. Alakja törékeny, sebezhető, ahogy a kávét viszi a reggelizőasztalhoz.
A könyv, Thorton Wilder regénye most olyan mint a tengeri saláta: lapjai szélfúttán, tengeráztatva meredeznek mindenfelé, egyszer a vízbe ejtettem, másszor olyan sziklán olvastam, ahova néha felcsaptak a hullámok. Nem bánom, mert mikor majd újra előveszem - mert biztosan előveszem még újra - emlékezni fogok a pálmákra, amiket úgy megszerettem, a hajóktól összefirkált tengerre, a házra és benne Carmenre.
www.lacasadisissi.com
Che meraviglia!
VálaszTörlés