La Costa durante vendemmia

.

Montevecchia

                                  Gia, a fácánok réme

Terike kérte, hogy írjak valamit Giáról is.

Hát ő egészen más természet, mint Pepe. Tippem sincsen milyen keverék lehet, (ha nektek van, írjátok meg nekem) de valószínű, hogy nem a La Costában született és elég sanyarú gyerekkora volt. Erre utal, hogy gyakran vesz föl egyfajta mulatságos-megejtő "kivertkutya" fejlógatós tartást és könnyen megfutamodik Pepe túlzott önbizalma láttán. Ilyenkor szépen visszakullog a házhoz. Biztos ismeritek azt a hatalmas kutyasóhajt, amivel tudomásul szokta venni sorsát. A másik gyanúm a nehéz gyermekkorra rendkívüli hálája, pl. ha megvédem Pepe féltékeny agressziójával szemben.

Nagyon intelligens, már-már szociálisan kifinomultnak mondanám.

Például ha megérzi, hogy búcsúzunk (mert már csak vendégségbe járunk a Costába néha-néha)

óvatos mozdulattal a térdemre teszi mancsát, rám emeli csillogó szemét, és leheletfinom utalásokkal kéri fel magát ölembe, aztán örömremegéssel élvezi pünkösdi királyságát.

Egyébként is jellemző rá hogy mindenre szépen engedélyt kér.

Nagy ritkán, amikor nincs kedve sétálni, mert például már háromszor voltunk, trükkhöz folyamodik, három lábon sántikál, demonstrálva teljes alkalmatlanságát. Ha ez nem jön be, gyorsan úgy dönt, hogy inkább mégiscsak élvezni fogja a negyedik sétát is.

Sétakor határtalan szabadságvágy tör ki belőle.

Egyik legszebb emlékem hajnali sétáknál- amikor a köd még csak éppen szétfoszlóban párállik a völgykatlanban, de a hegyek már kékeszöldben fénylenek, és az égen még a "hajnal alja" vöröslik-

Gia hatalmas bakugrásokkal rohan a derékig érő fűben és rekedten kiáltozó, a szívszélütéstől bizonytalan röptű fácánok jelzik csak, hogy merre jár.