Bergamo città alta: un'altra prospettiva

.

Valószínűleg a kelták alapították, majd i.e. 200 körül a rómaiak hódították meg és ekkor kapta a Bergamum nevet. Bergamo régi magva a Felsőváros (Città alta), amelyet ma is fal övez, és csaknem érintetlenül megőrizte középkori jellegét. A felsőváros gyalogosan, autóbusszal vagy leggyorsabban fogaskerekűn érhető el. A felsőváros erődítményrendszere a velencei fennhatóság idején, 1561 és 1598 között épült fel. A fal és a négy kapu ma is csaknem teljes épségben áll: Porta Sant’Agostino (keleten), Porta San Giacomo (dél), Porta Garibaldi (északon) és a Porta San Alessandro (északnyugaton).

 látkép a várfalról

 Palazzo della Raggione

via Arena

ez az utca vezet az egyetem felé, ahol a világ minden tájáról érkező diákok tanulhatnak olaszul, én is ide járok.

Santa Maria Maggiore-templom - az alapjaiban román stílusú építmény eredete 1137-re nyúlik vissza. Díszes kapuzatai a 14. század közepéről származnak; három apszisa és Bertolasio Moroni harangtornya 1436-ban, sekrestyéje 1481-ben épült. Díszes, barokkos kiképzése az 1600 körüli évekből ered. 1855-ben a templomban helyezték el Dozinetti sírját. A háromhajós templom alaprajza latin kereszt alakú. Legértékesebb műkincsei közé tartoznak a falait borító gobelinek, amelyeket 16. századi toszkánai és 18. századi flamand mesterek készítettek. 

Mercinek üzenem, végre Bergamoban is megszínesedtek a fák:)

Rimini

 .

Hétvégén ellátogattunk Riminibe, egy kedves barátunk hívott meg minket.

Nyáron maga lehet a pokol; ( ahogy Gabika keresztfiam mondaná) zsúfolt strandok, hatalmas hotelrengeteg, 40 fok árnyékban, de árnyék az nincs, csak ha megveszed a napernyőbérletet.

(Gabika mostanában mindenre ezt a kifejezést használja:

-Milyen volt a nagymamánál?

-Maga a pokol.

Biztos valami filmben hallotta.)

Most viszont nyugodt, szinte mennyei arcát mutatta Rimini, nagyon magas volt a páratartalom és a nap éppen hogy csak átszüremlett ezen a tejszínű fátylon.

Sétáltunk a tengerparton, néztük a futókat, kutyasétáltatókat, felszedegettünk minden érdekeset, amit a tenger elénk dobott.

Az óváros nagyon szép, sok római és reneszánsz emléket őriz, hangulatosak a régi macskaköves utcák, és még most is pezseg az élet esténként.





A főtéren épp egy körmenet vonult lassú tánccal forgatva egy Mária-képet, a fúvószenekar vontatott, lágy zenét játszott.

Szégyenszemre azt is csak most tudtuk meg  barátainktól, hogy egyik kedvenc Fellini filmünk az Amarcord is itt játszódik Fellini szülővárosában. Rögtön peregni is kezdtek a szemünk előtt a képek amíg az óvárosban sétáltunk,nevetgélve idéztük föl a kedvenc jeleneteket.

Az Amarcord 1973-ban készült, a cím az olasz „Io mio ricordo” (Emlékezem) romagnai tájnyelvi változata (a m’ arcord), a forgatókönyvíró Tonino Guerra egyik verséből származik.

Noha Federico Fellini világsikerű alkotását önéletrajzi jellegű műnek tartják, a rendező kitartóan cáfolta, hogy valóban saját fiatalkori élményei alapján forgatott volna. (persze, én is cáfolnám)

A főszereplő fiút, Tittát a csibészkedésnél csak egyvalami érdekli jobban: a nők. Titta meggyónja a papnak, hogy őt bizony a dús keblű trafikosnő éppúgy felizgatja, mint a tigrisre emlékeztető tanárnő, vagy a körmenetről hazafelé tartó asszonyok csábosan domborodó tompora a biciklinyergeken.

eredeti fotó (forrás : wikipédia) a többi a most hétvégén készült képek régiesített változata

Sogni d'oro

Napnyugtakor, egy párás falú pohár borral a kezemben sokszor egyfajta kozmikus „óceáni” érzés kerít hatalmába.

A legtöbb emberben ilyenkor felbukkan a sejtés, hogy neki, ennek a szépségesen változatos világnak a részeként köze van a végtelenhez, valamihez, ami titokzatos és emberen túli.

Aztán „éhes pupillákkal vállára ördög ül” és azt súgja, hogy ez a transzcendentális érzés csak menedék abból az iszonyatból, hogy élete és főként szenvedése esetleg értelmetlen a sorsa iránt teljesen közömbös természeti világban.

„Isten elgurult golflabdája vagyunk, ami egyszer elgurult, és az óta se találja”mondta egyszer Kiss Tibi.

„A tudós meg akarja találni a valós világot, amiben a megismerés kalandjára indul és elvész a nemtudás kétségei között. A próféta, vagy a művész kénytelen kitalálni egy világot és abban indul el a megismerés kalandjára, és ő is elvész a nemtudás kétségei között. De hiszen nem zárható ki, hogy a tudós világa is kitalált, Isten találta ki. Istent pedig az ember találta ki. Az ember által kitalált Isten a Teremtés mítoszában kitalálja az embert” írja Popper.

Ez a végtelen gondolkodási folyamat mindent képes addig darálni, amíg a létezés értelme szétfoszlik és átadja a helyét a kétségnek.  Ekkor már csak a lét bizonyossága nélkül tétován járó agy kelepelése hallatszik.

Hogyan csaphatjuk agyon ezt a kisördögöt?

Elhallgattatva a kelepelést, átadva magunkat az óceáni érzésnek, az aranyló naplementének, vagy a hold illatának és akkor talán átélhetjük a megérthetetlent.

„valamiben hinni kell

akkor is, ha nem felel

melléd ül s koccint veled az Isten”

Kerestem mindent, nézem a semmit

találtam mindent, látom a semmit,

eldobtam mindent, érzem a semmit,

beláttam mindent, őrzöm a semmit"

(Amikor írtam ezt a bejegyzést, az első mondatba kicsit belegabalyodtam.

Hátrafordultam Marcihoz:

-Mondd, szerinted hogy mondják, amikor a pohár olyan jó hideg és gyöngyöző, párás falú?

-Melyik falu?

-kérdezett vissza Marci, és innen aztán addig ment az értetlenkedés, amíg el nem jutottunk odáig, miszerint pohár bortól párás emberek napnyugtakor transzcendens kérdéseken elmélkednek a falu határában.

-Aha, akkor ezért van faluhelyen a templommal szemben a kocsma…)

.

La Costa durante vendemmia

.

Montevecchia

                                  Gia, a fácánok réme

Terike kérte, hogy írjak valamit Giáról is.

Hát ő egészen más természet, mint Pepe. Tippem sincsen milyen keverék lehet, (ha nektek van, írjátok meg nekem) de valószínű, hogy nem a La Costában született és elég sanyarú gyerekkora volt. Erre utal, hogy gyakran vesz föl egyfajta mulatságos-megejtő "kivertkutya" fejlógatós tartást és könnyen megfutamodik Pepe túlzott önbizalma láttán. Ilyenkor szépen visszakullog a házhoz. Biztos ismeritek azt a hatalmas kutyasóhajt, amivel tudomásul szokta venni sorsát. A másik gyanúm a nehéz gyermekkorra rendkívüli hálája, pl. ha megvédem Pepe féltékeny agressziójával szemben.

Nagyon intelligens, már-már szociálisan kifinomultnak mondanám.

Például ha megérzi, hogy búcsúzunk (mert már csak vendégségbe járunk a Costába néha-néha)

óvatos mozdulattal a térdemre teszi mancsát, rám emeli csillogó szemét, és leheletfinom utalásokkal kéri fel magát ölembe, aztán örömremegéssel élvezi pünkösdi királyságát.

Egyébként is jellemző rá hogy mindenre szépen engedélyt kér.

Nagy ritkán, amikor nincs kedve sétálni, mert például már háromszor voltunk, trükkhöz folyamodik, három lábon sántikál, demonstrálva teljes alkalmatlanságát. Ha ez nem jön be, gyorsan úgy dönt, hogy inkább mégiscsak élvezni fogja a negyedik sétát is.

Sétakor határtalan szabadságvágy tör ki belőle.

Egyik legszebb emlékem hajnali sétáknál- amikor a köd még csak éppen szétfoszlóban párállik a völgykatlanban, de a hegyek már kékeszöldben fénylenek, és az égen még a "hajnal alja" vöröslik-

Gia hatalmas bakugrásokkal rohan a derékig érő fűben és rekedten kiáltozó, a szívszélütéstől bizonytalan röptű fácánok jelzik csak, hogy merre jár.

     

Grazie

Köszönöm, hogy ezeket a napsütötte utolsó szeptemberi napokat a természetben tölthettem...

a kedvenc hónapom, csak kár hogy ilyen hamar elsuhan..bezzeg a november, mintha egy évig tartana.

köszönöm Marcimnak,

                        

és köszönöm szépen Mercinek, azaz m -nek, hogy nemcsak hűségesen látogat, de mindig van egy-egy kedves mondata is.

A díjat, amit tőle kaptam, örömmel küldöm tovább:

Hajnalimosolynak, a gyönyörű blogjáért, 

il giardino segretonak a szép képekért és élettel teli bejegyzéseiért

Az élet napos oldalának, gyönyörű ételfotóiért

Utilapumnak a tengerimádatáért és a sok-sok infóért

Könyvbarlangnak, mert ez milyen jó ötlet.