Nagyon szeretem az indián nyarat, mert az egész nap olyan, mintha délután öt óra lenne, és nem kell abba az öttől hétig tartó időszakba belesűríteni mindent. Ilyenkor jó fürdeni a tengerben, felfedezni kis zegzugos utcákat, olvasni, kávézni ráérősen, tengeri kincseket szedegetni a homokból és egyáltalán mindent ilyenkor a legjobb, és bár az őszt is nagyon szeretem, nyújtanám az indián nyarat, ameddig csak lehet.
Még nem azt mondom, hogy most már az ősz győzött, mert ezek a hatalmas viharok utáni szikrázó napsütések még adnak némi reményt, de búcsúzás okán előszedegettem nyári kincseimet:
tengermosta ágacskákat, tengeri üvegeimet (mert még ezeket a sörösüveg szilánkokat is kincsekké formálja a tenger)
kagylókat, csigákat: szélcsengőt készítek belőlük, hogy kis finom hangjaival köszöntse majd az őszt, és örüljek is neki ugyanúgy, mint az indián nyárnak, hiszen mégiscsak ez az én hónapom.
(ha kész lesz a szélcsengő, megmutatom nektek. Most még gondolkoznom kell, hogyan fúrhatnám ki a kagylókat fúró nélkül. De az is lehet, hogy kölcsönkérek az alsó szomszédtól, neki biztos van, olyan ádáz a tekintete.)