.
Hazafelé
Észrevettünk egy csillagot a bal sarokban,
rögtön gondoltam, hogy nem lehet más, mint az asteroida B 612.
Kicsit csodálkoztam, mennyire fényes, icipici kis bolygó létére..
Alpok felett az ég
„ Arra gondoltam, hogy a tudósok milyen sokáig nem értették azt a tényt, hogy éjszaka miért sötét az ég, holott több milliárd csillag található a világegyetemben, és akármerre nézünk, mindenfelé kell csillagoknak lenniük, tehát az egész égnek világosnak kellene lennie a csillagfénytől, mert nagyon kevés akadály van ami feltartóztathatná a felénk tartó fényt.
Aztán rájöttek, hogy a világegyetem tágul, hogy a csillagok nagyon gyorsan távolodnak egymástól az Ősrobbanás óta, és minél messzebb vannak tőlünk, annál sebesebben mozognak, egyesek majdnem olyan gyorsan, mint a fény, ezért van az, hogy az ő fényük sohase ér el hozzánk.”
(Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában)
Jó hazamenni. Végre láthatom a családom, a barátokat,
a Moszkva tér firkáit és a Combinon olyan otthonosan ismerősek az arcok.
Jó látni az esti fényeket a Lánchídon, elmosódva a villamos ablakából,
és jó érzés az is, hogy a város szinte minden utcáján
ezerszer voltam már, tudom, hol kapom a kedvenc teámat,
és ha este lemegyek a Gödörbe, biztos találkozom ismerőssel.
Ha hazamegyek, kicsit szorongok is.
Milyen lesz belépni a lakásba, ahol nyolc éven át minden nap
a szokott mozdulattal oldalaztunk be a szűk előszobába.
Most is pont olyan, mint pár hónapja, csak egy pár könyvvel,
ruhával kevesebb van a szekrényben.
Szomorúan nézegetem a szobát, mint egy rég nem játszott darab díszletét.
Jó visszajönni Olaszországba. Kibiciklizni pénteken a piacra
ahol a villámgyors kezű és beszédű árusok persze ráérnek egy kis magáncsevejre,
és ezért nem berzenkedik senki a hátam mögött.
Jó látni a vidáman kávézó és csokitortát majszoló elegáns-nyakkendős urakat
és várni, mikor lökik fel végre a nagy hadonászás közben csészéjüket.
Jó hallgatni ahogy a szomszéd zongorázik magának esténként - gyönyörűen.
Szóval minden haza és visszaút öröm és szomorúság egyszerre,
néha kicsit úgy érzem magam, mint Dr Jekyll. Vagy rosszabb esetben
Mr Hyde.
"Kampókkal rángatta maga elé a jövőt
És a múltat zsákban húzta maga után
A jelenben hirtelen őszülő időt
Sűrű füstként fújta át a tű fokán
Égi riadótól felajzott harsonák
Félelmeiből ácsolt egy kalyibát
Aki bújt aki nem senki nem járt felé
Innen az út nem visz csak lefelé
Egyszer aztán megjelent neki az Úr
És az égboltról a tintakék lazúr
Egyenesen a fejére csöpögött
Rájött hogy mindig ott élt a fény mögött
Ettől az elméje azonnal kettévált
Így lett Dr. Jekyll és Mr. Hyde
Azóta harcol a jó és a rossz szokás
Én meg csak drukkolok neki
hogy menjen a kézfogás"
