2012. febr. 29.

Primaverile



A havas, hideg téli napok után olyan hevesen tört be a tavasz, mintha mindjárt nyár szeretne lenni, a hirtelen előbukkanó legyek az ablaküvegnek mentek zavarukban, míg a növények nagy igyekezetükben azt se tudták leveleket vagy virágokat hozzanak elő magukból inkább. A hirtelen változás a testet és a lelket is megviseli - legalább is nálam - a váratlan energiatöbbleten túl kellet adni valahogy, én egy nagy sétával például.. (vagy nagytakarítással:)

A téli pokrócokat még nem raktam el, hátha...

 Ilyenkor mindig előveszem az egyik kedvenc könyvemet:
Victor Hugo:A tenger munkásai
A szántszándékról szól.
Idézek belőle egy kicsit:

 

 Ilyen volt Gilliatt. A lányok rútnak találták. Nem volt rút. Talán szép is volt. Arcéle egy ókori barbáréhoz hasonlított. Amikor pihent, Trajanus egyik oszlopának valamelyik dák harcosára emlékeztetett. Füle kicsi volt, finom rajzú, nem lógott le a cimpája. és igen jól hallott vele. A két szeme között ott volt a merész és kitartó emberekre jellemző büszke függőleges ránc. Ajka szöglete lefelé ívelt, ez keserűségre mutatott, nemes ívű homloka derűt sugárzott;nyílt tekintettel,jóindulatúan nézett az emberekre, bár pillantását megzavarta az állandó hunyorítás, ami a halászok sajátossága a hullámok fénytörése következtében. Gyerekes-bájosan mosolygott. Az északkeleti szél majdnem négerbarnára égette.
Nem lehet büntetlenül egybeolvadni az óceánnal, a viharral, az éjszakával;harmincéves korára negyvenöt évesnek látszott. A szél és a tenger sötét álarcot vont az arcára.
Az Ördöngös Gilliattnak nevezték el.



Tale era Gilliat. Le ragazze lo giudicavano brutto. Ma non era brutto; forse, anzi, era bello. Aveva nel profilo un che di barbaro antico. In riposo, somigliava a un Dacio della Colobba Traiana. Il suo orecchio era piccolo, sensa lobo e di mirabile forma. In mezzo agli occhi aveva la superba ruga verticale dell’uomo audace e penseverante. Gli angoli della bocca erano un po’ cadenti, e ció donava al viso un’ espressione amara. La fronte aveva una curva nobile e serena, le pupille sicure fissavanao bene, quantunque lo sguardo fosse lievemente velato, a volte, da quel batter di ciglia che il riverbero delle onde produce nei pescatori. Il riso era puerile e affascinante. Non c’era avorio piú puro dei suoi denti. Ma la vampa solare lo aveva reso quasi negro. Mai impunemente un uomo si mischia con l’oceano, la tempesta e la notte, a trent’anni ne dimostrava quarantacinque. Aveva la cupa maschera del vento e del mare. Lo avevano sopranominato Gilliat lo scaltro.




és a séta Marcival, Giával a nedves erdőben:


( Pepe mostanság elcsavarog. Átmegy egymagában a szomszéd völgybe,
onnan kell esténként hazahozni.)


 az elsők:  hunyor, tőzike, májvirág (és persze a primula)




 Szabadon mászkáló tikok:önfegyelem-próba Giának.

nostalGia


2012. febr. 19.

Bianco

 .
Gyönyörű volt az idei tél és most olyan nehéz elbúcsúzni az érintetlen fehér domboktól, a ropogó hótól a csizmánk alatt, hogy a tiszta éles kékeket olvadó koszos-barnás vizek váltják fel. 

Még sosem láttam a La Costát fehéren, hópaplan alatt, és ahogy most nézem a képeket és visszagondolok rá, fülemben csengenek Márta sorai:

"Szinte minden nap végigjárom a jól ismert ösvényt az erdőben, s ha lehet, hogy valaki inkább már táj, akkor én ez a csendes ösvény vagyok." Nekem ez az ösvény a szőlők között vezető girbegurba földút és engem is "érthetetlenül boldoggá tesz, hogy lábnyomaim kacskaringója hasonlít a mezei nyulak útvonalaihoz" de ezt csak magamnak mertem eddig bevallani.










Felsétáltunk a bergamoi hegyekbe, annak is a tetejére, Costa di Serinába. Találtunk kecskéket, pónikat, ropogó tüzet,a tűz mellett fehér abroszt és vargányás szeletet.

















2012. febr. 13.

Le stelle




 "Tehát összesen ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy.
-Ötszázmillió micsoda?
-Mi az? Még mindig itt vagy?
-Ötszázmillió micsoda?-ismételte a kis herceg, mert ha egyszer egy kérdést föltett, nem tágított tőle többé.
-Az üzletember fölkapta a fejét. Látta:semmi reménye rá, hogy békén hagyják.
-Olyan kis apróság,amit az égen látni olykor.
-Légy?
-Dehogy! Olyan kis csillogó.
-Méhek?
-Dehogy! Azok az aranyos kis izék, amin a semmittevők ábrándozni szoktak. Én azonban komoly ember vagyok! Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra!
-Aha. a csillagok!
-Így van, a csillagok.
-És mit csinálsz azzal az ötszázmillió csillaggal?
-Semmit. Birtoklom őket.
-És mire jó neked, hogy birtoklod a csillagokat?
-Arra, hogy gazdag legyek.
-És mire jó a gazdagságod?
-Más csillagokat is venni, történetesen, ha talál valaki.

-Hogyan lehet birtokolni a csillagokat?
-Kinek a tulajdonai?-vágott vissza zsémbesen az üzletember.
-Nem tudom. Senkinek.
.Akkor az enyéim,mert nekem jutott eszembe először a birtoklásuk.
-És ennyi elég is? És mit csinálsz velük?
-Kezelem őket. Nehéz dolog. De én komoly ember vagyok.

-Nekem, ha van egy selyemsálam, a nyakam köré tehetem s magammal vihetem.De te nem szedheted le a csillagaidat!

-Azt nem, de bankba tehetem őket.
-Az meg mit jelent?
-Azt jelenti, hogy fölírom egy darabka papírosra a csillagaim számát,aztán ezt a papírdarabkát bezárom a fiókba.
-Ennyi az egész?
-Mi kell több?

"Érdekes -gondolta a kis herceg.-
Sőt költői. Csak éppen komolynak nem valami komoly."

-Nekem -mondta a kis herceg- van egy virágom, azt naponta megöntözöm. Van három vulkánom, azokat hetente kipucolom, mert azt is kipucolom, amelyik kialudt. Sosem lehet tudni. A vulkánjaimnak is meg a virágomnak is hasznára válik, hogy birtoklom őket. Te azonban nem vagy hasznukra a csillagoknak...



 "Dunque fa cinquecento e un millione seicento ventiduemilla settecento trentuno.
-Cinquecento milioni di che?
-Hem! Sei sempre lí?
-Cinquecento e un milione di che?-ripeté il piccolo principe che mai aveva rinunciato a una domanda una volta che l'aveva espressa.
L'uomo d'affari alzó la testa, capí che non c'era speranza di pace.
-Milioni di quelle piccole cose che si vedono qualche volta nel cielo.
-Di mosche?
-Ma no, di piccole cose cose che brillano.
-Di api?
-ma no. Di quelle piccole cose dorate che fanno fantasticare i poltroni. ma sono un uomo serio io! Non ho il tempo di fantasticare!
-Ah, di stelle?
Eccoci. Di stelle.
-E che ne fai di cinquecento milioni di stelle?
-Niente. Le possiedo.
-E a che ti serve possedere le stelle?
-Mi serve ad essere ricco.
-E a che ti serve ad essere ricco?
-A comperare delle altre stelle, se qualcuno ne trova.
--Come si puó possedere le stelle?
-Di chi sono?-risposte facendo stridere i denti l'uomo d'affari.
-Non lo so, di nessuno.
-Allora sono mie che vi ho pensato per il primo.
-E questo basta? Che te ne fai?
-Le amministro. Le conto e le riconto. É una cosa difficile, ma io sono un uomo serio!
-Io, se possiedo iun fazoletto di seta, posso metterlo intorno al collo e portarmelo via. Ma tu non puoi cogliere le stelle.
-No, ma posso depositarle alla banca.
-Che cosa vuol dire?
-Vuol dire, che scrivo su un pezzetto di carta il numero delle mie stelle e poi chiudo a chiave questo pezzetto di carta in un cassetto.
-Tutto qui?
-É sufficiente.
É divertente, pensó il piccolo principe, e abbastanca poetico. Ma non é molto serio.
Io-disse il piccolo principe- possiedo un fiore che innaffio tutti i giorni. Possiedo tre vulcani dei quali spazzo il camino anche di quello spento. Non si sa mai. É utile ai miei vulcani, ed é utile al mio fiore che io li possega. Ma tu non sei utile alle stelle...





 Ajánlom ezt a kis idézetet Marcinak, aki ugyan hivatását tekintve "üzletember" de a szíve szerencsére mint a kis hercegé.


2012. febr. 7.

Il giardino segreto


Il sole brilló per una giornata sul giardino segreto. Le sembrava uno di quei luoghi incantati delle fiabe, dove le principesse possono dormire anche cento anni.



Három napnyi hóesés után mikor végre kisütött a nap, a kastély kertje elvarázsolt mesevilággá alakult. Szinte vártam, hogy valamelyik szobában egy száz éve alvó királylányra bukkanjak.







 

 





2012. febr. 5.

Sotto la neve, da piú vicino

.

.







    A kastélypark bejárata, következő bejegyzésben belülről is megmutatom